Hogyan tisztálkodtak elődeink a 20. század elején?

A paraszti tisztálkodási szokások egyik legfontosabb ismérve a természetközeliség, amely többek között a természetes vízforrások kiaknázásában, a takarékos vízfelhasználásban nyilvánult meg. A legrégiesebb, szinte nomád életmódú pásztorok nem mosakodtak, hanem faggyúval kenték be a hajukat, a testükön juhtejjel-fahamuval impregnált „tölgyfagatyát” viseltek. Mai szemmel a falvakban élők tisztasági követelményei is minimálisak voltak: élősködőktől (tet, rüh) való mentesség, a látható testrészeken ne legyen feltűnő szennyeződés. A szagnak nem tulajdonítottak különleges jelentőséget, az istállószagot, izzadságszagot, és bármiféle testszagot az élet természetes velejárójának tekintették. A lakáskörülmények, az archaikus vászonviselet illetve annak tisztítási nehézségei nem tették lehetővé – és szükségessé sem – a sűrűbb és alaposabb tisztálkodást, amelynek módja, gyakorisága nagymértékben függött az évszakok váltakozásától is. A téli időszakot a füstös, levegőtlen lakóházakban összezsúfolódva töltő emberek szinte egyáltalán nem tisztálkodtak.

A tavasz beköszöntével első melegebb napon aztán a közeli folyóban mosták le a hónapok alatt testükön összegyűlt koszt. Általánosan elterjedt szokás volt – de különösen az eladó lányok gyakorolták-, nagypéntek reggelén folyóvízben vagy frissen szedett harmatban megmosakodni, hogy szépek, frissek, és egészségesek legyenek abban az évben. Fogukat nem mosták, de egyes helyeken gyantarágással, faszenes bedörzsöléssel tisztították, illetve – különösen a férfiak – reggelente pálinkával öblögették a szájukat. Az illem és az erkölcs által helyesnek tartott magatartást követve a nők kevésbé mosakodtak, mint a férfiak. Hagyományőrző területeken a gyakran tisztálkodó embereket kényesebbnek tartották és megszólták, azt gondolták róla, hogy beteg, vagy baja van.

A hagyományos paraszti kultúrában a tisztálkodás fizikai és rituális-mágikus funkciója szorosan és sok szálon kapcsolódott össze. A reggeli, étkezés előtti mosakodást például ima kísérhette. Az otthoni fürdőkészítés, vagy a gyógyforrásokban, búcsújáróhelyeken történő rituális mosakodás többnyire gyógyító céllal történt. A betegséget, vagy rendellenes viselkedést gyakran rontásnak tulajdonították, amely ellen sok helyen szenesvízkészítéssel és egyéb rontáselhárító módszerekkel védekeztek.

A vidéken élők legnagyobb része a két világháború között és ezt követően az 1960-as évek közepéig, sőt sok helyen még a hetvenes évek elején is az ún. parasztpolgári szokásrendszer szerint tisztálkodott. Tiszta volt az, akin nem volt látható szennyeződés. A rendszeres egészségügyi, ellenőrzéseknek köszönhetően már külön figyelmet fordítottak a körmök, a nyak és a fül tisztaságára. A kellemes illat továbbra sem volt alapvető követelmény, sőt a túlzott illatosítást, és mindenféle „kenceficét” a paraszti körökben elítélték. A napi tisztálkodás a reggeli kéz- és arcmosásból, az étkezések előtti, vagy piszkos munkák utáni kézmosásból és az esti alaposabb mosdásból állt, mely a felsőtest és a láb megmosását jelentette. A teljes tisztálkodásra csak szombaton vagy vasárnap kerülhetett sor, hiszen ez komoly előkészületekkel – vízhordás, vízmelegítés – járt együtt. Az 1960-as években már számos településen működtek tisztasági- illetve termálfürdők, amelyeket tömegesen vettek igénybe a hétvégi tisztálkodáshoz. Budapesten egy egyik leghíresebb közfürdő a Dandár volt, ahol olcsón lehetett biztosítani a higiéniailag szükséges fürdési lehetőséget.  

A mosakodáshoz továbbra is jórészt háziszappant használtak, de ünnepi alkalmakon, a hatvanas évek elejétől pedig hétköznapokon is egyre többen finomabb bolti szappanokkal tisztálkodtak. A hajmosásra az 1950-es évek végéig nyáron két-három hetente, télen ritkábban – akár többhavonta került sor. Ehhez az 1950-es 1960-as évek fordulójától a fiatalabbak sampont is vásároltak. A fogmosás nem volt még napi rutin: csak alkalmanként végezték, sok helyen az egész család egy közös fogkefét használt, vagy ki-ki az ujjára tett szódabikarbónával, sóval, esetleg fogporral tisztította a fogait. A gyerekekkel fagyantát vagy almát rágattak, hogy szép és erős fogaik legyenek. Ugyancsak bevett gyakorlat volt a családtagok közös törölközőhasználata és ugyanabban a fürdő- mosdóvízben egymás után többen is megmosakodtak. Mosóteknőben, dézsában vagy szapulókádban először a gyerekek fürödtek meg, utánuk a nagyobb fiúk, majd a férfiak következtek, végül a lányok, és asszonyok, szigorú nembeli elkülönüléssel. A hétköznapi mosakodáshoz fűződő hiedelmek legtöbbje eredetileg pedagógiai célú előírás. (Amíg a gyerek meg nem mosakszik, az ördög képe látszik az arcán.) A mosdóvíz kiöntésével kapcsolatos tilalmak a rontástól való félelemmel kapcsolatosak. Ez főleg a kisgyerek fürdővizére volt érvényes, de általában is tanácsos volt a mosdóvizet olyan helyre öntetni, ahol nem léphet bele senki. A ház elé sem volt szabad önteni, mert az a hit szerint a család halottainak a tartózkodási helye volt. 

Elterjedtek a falikutak, melyek a konyhák, fürdőszobák tisztálkodási lehetőségeként a modern szaniterek elterjedéséig elérhetőek voltak. Egyre díszesebb, öntöttvas falikutak jelentek meg belső kertekben és a városi házak körfolyosóján. A tulajdonosok gazdagságát, tehetősségét jelezték az egyre díszesebb kutak. Ilyen a ma is megtekinthető pécsi Zsolnay-kút, valamint Budapest köztéri kútjai. Később az ún. polgári tisztálkodási szokásmodellt a fürdőszoba- és folyóvíz rendeltetésszerű mindennapos használata jellemzi. A két világháború között a nagyvárosokban már a középosztály is polgári módra tisztálkodott.

A magyar falvakban azonban ez a modell csak az 1970-es évek második felében, a vízvezetéképítés időszakában terjedt el tömegesen. Még ekkor is jelentős generációs különbségek voltak a tisztálkodás gyakoriságában és módjában. Az idősebbek ugyanis továbbra is a régi szokásokat követték. Ekkor kezdődött el a közös törölközőhasználat fokozatos megszűnése, és újfajta tisztálkodó és testápolóeszközök, különböző szappanfélék, illatszerek, haj- és bőrápolószerek, borotválkozószerek és eszközök, csecsemőápolási kellékek, stb. használata. Azonban ahogy a divatban, úgy a tisztálkodási szokások területén is néhány éves elmaradás jellemezte a kisebb falvakat ebben az időszakban. A nagyvárosi üzletekben megjelenő, vagy „zsebimport” keretében behozott márkás tisztálkodószerek a falusi elit kivételével csak elvétve jelentek meg a falusi fürdőszobákban. Ha szert is tettek márkás szappanokra, arckrémekre, testápolókra, azokat – mintegy presztízstárgyként – a nappaliként is használt nagyszobák szekrénysorain, jól látható helyen tartották még a tégelyek, flakonok kiürülését követően is. A szívós egészségügyi propaganda hatására egyre többen naponta mostak fogat, immár ki-ki a saját fogkeféjével és az akkoriban kapható magyar fogkrémekkel.

Az 1970-es évek végétől vidéken robbanásszerűen megnövekedett a vezetékes vízzel ellátott háztartások aránya, s az új lakások szinte kivétel nélkül eleve fürdőszobával épültek. A nyolcvanas években épült fürdőszobák a városi mintát, illetve a gyorsuló ütemben egymást követő divathullámokat is tükrözik. A falusi kertes házakban élők idősebb generációi a fürdőszoba napi használata mellett is megtartották a régi tisztálkodóeszközöket. A mosdóállvány a lavórral a nyári konyhában, vagy a ház udvari bejáratánál kapott helyet és a kerti, befőzési, nyárikonyhai munkák közbeni, utáni gyors tisztálkodás eszközévé vált.